Május 15-én töltené be 84. életévét Halász Imre szigetszentmiklósi költő. A 2019-ben elhunyt művészre egy versével emlékszünk, melyhez a 2012-ben a református templom mögötti régészeti feltárások adták az ihletet.
Szigetszentmiklósi krónikás ének
Az Úr 2012. Esztendejében
Új templomunk mögött, a sebzett föld alatt
mintha feltámadásra kelt volna a Nap,
a Diesel-motor zengett, mint angyalok kürtje,
mikor vasfogával belemart a földbe
és jöttek a csontok a kövekkel is föl,
mutatván múltunkat: óriás sírgödör;
őseink láthattuk a szétdobáltatott
nemzetünkből számtalan csontdaradot.
Aztán alattuk is a százszor megsértett
földben új csontokra leltek a régészek.
Drága szüleinkre! Királyi jobbágyok:
földtúró parasztok, pásztorok, pákászok
meggyötört népére, kik mégis maradtak,
ökleik mutatván száz elvonult hadnak,
mert itt mindig jöttek, jöttek- mentek, öltek.
Nyögték a hadakat, az adószedőket,
míg fölöttük latinul, majd már magyarul
küldte szent igéit vigasznak az Úr.
És bár ellenség lett, ki máshova állott,
másként mondott áment, másként Miatyánkot,
De végül béke lett. S máris új hadak
törtek rájuk, de a nép, a nép maradt!
hiába jött tűzre víz, százféle adó,
Werbőczy törvénye, a jobbágy-botozó;
mert megízlelvén ízét a szabadságnak
talán Dózsa mellé innen is beálltak.
S rabolt török, német, hős Savoyai
felszabadító zsoldos martalócai,
mert szabadítóink se szentek, se szépek,
fosztogattak ők is: svéd, lengyel vitézek.
Nyaggatták a nőket. Bár nem volt karóra,
de ha lett volna már, azt is vitték volna.
Zabáltak, zabráltak, hullottak az évek,
Végül minden lélek koporsóba tért meg,
ha zsoldos ölte meg, ha egymást gyilkolták,
e nagy gödör alján ott sírt Magyarország.
Jaj ki jobbágy: jobbágy, ha halva, ha élve,
örülhettek, ha az Isten közelébe
kerülhettek még a Nagy Itéletek előtt,
bár márvány altemplomuk csak az anyaföld
Lehetett, honnan most gép ásta ki őket,
őket, kik gazdaggá tették ezt a földet;
százszor visszavették, amit elvesztettek
drága elődeink: Gerék, Szűcsök, Beczek,
Simonok, Kovácsok, és ki tudja hányan
a nagy öldöklésben, a nagy bujdosásban,
kolerától űzve, vad csikasz – éhségben,
koporsós – jajjal is az újrakezdésben.
Mert itt minden százszor megszenteltetett,
kik mégse csak csontjukat, de egy nemzetet
hagytak ránk, igaz csak darabkát belőle –
”látjátok feleim”, nézvén a gödörbe,
” hogy isa pur vogymunk”, s mink is majd megyünk,
csontunkat itt hagyván, ha hív a Mesterünk.
De most még dolgunk van: eltemetni őket,
rájuk húzni újra a szent anyaföldet.
ÁMEN
Halász Imre