A magyarság életében mindig fontos szerepet töltött be a ló – és különösen igaz ez a Csepel-szigetre. Elég arra gondolnunk, ami néhány hete szerepelt már itt az oldalon: Anonymus szerint szigetünk Árpád fejedelem lovászmesteréről, bizonyos „Sepel”-ről kapta a nevét. Lássuk, hogyan dolgozta fel a lótartás történetét Vöő Imre bácsi a Fényszóró hasábjain mintegy 40 évvel ezelőtt!
Százötven éves a magyar lótenyésztés – adják hírül a lapok. Széchenyi István kezdeményezésére 1827-ben a „pesti gyepen” futtatták az első versenyt, amelyet számos nagy sikerű további program követett. A 150 éves magyar lótenyésztés ünnepségeire nemrégiben került sor. Hat ország lovasai három futamban mérték össze tudásukat. A versenynapon avatták fel a világ eddigi legjobb versenylovának, a verhetetlen kancának, a Kincsem nevű lónak bronzszobrát, melyet Tóth Béla készített.
Hazánkban jelenleg a lótenyésztől a sportlótenyésztés fellendítésén fáradoznak, a 145 ezres lóállomány minőségének javítására törekszenek. Mi, magyarok, lovas nemzet vagyunk, tartja rólunk a közmondás. Hát csakugyan. A honfoglalásról szóló leírásban Anonymus Gestájának 44. fejezetében leírja – „Árpád fejedelem, amikor a Csepel-szigetére bejött, a hosszú úrban megfáradt, valamennyi lovát ide bévitetvén, itt parancsolá legeltetni, s lovászainak mesterül rendele egy Sepel nevezetű értelmes kun embert…” – akiről végül is neveztetik a szigetünk.
A fejedelmi és királyi ménes itt legelészett az árvizektől gazdagon elárasztott Csepel-szigeten, sok évszázadon át. Arról, hogy mennyire szerették honfoglaló őseink a lovat, elég ha arra gondolunk, hogy minden férfit lóval temettek el, egész az államalapításig. Ez a temetési mód megkönnyíti a régészek munkáját a kor meghatározásában. Persze, más népek is temetkeztek lóval, sőt még kocsival együtt is.
A Csepel-szigeten élő jobbágyok egy része a királyi ménest és gulyát legeltette, míg a másik részük a földet művelte, halászott vagy éppen valamilyen ipart űzött. De a ló fontos tényező volt a szigeten. Egy 1430-ból való oklevélben Szentmiklóson, Tökölön és Lak faluban 1-1 kovácsmestert írtak össze. A Lórév falu neve is annak emlékét őrzi a középkorból, hogy azon a helyen, ahol a falu feküdt, évszázadokon keresztül átkelő rév működött a Dunán, sőt a király lovai is itt keltek át a vizen. (Lovak réve 1259-től).
A török uralom éveiből nem maradt feljegyzés a lovakról. Az 1703-beli összeírás szerint Szentmiklóson 23 család élt, akiknek 84 lovuk és 160 ökrük volt, tehát családonként 3 lovat lehet számolni. A Rákóczi-szabadságharc idejéből, pontosan 1704. január 7-én kelt feljegyzés elmondja: „Szabó Máté, a hatvani postamester, aki most ezredes és kommendáns, behatolt a ráckevei szigetre, amely Eugen herceg tulajdona, és ménesét elhajtotta”. (Savoyai a birodalmi haditanács elnöke volt. Elképzelhet, hogy mennyire megharagudott Rákócziékra.)
A török kiűzése után (1686) a sziget falvainak lakossága (amely tizedére csökkent, elpusztult) újrakezdte az életet, a gazdálkodást. Minden falunak óriási határa lett, amelynek jó része legelő, ez pedig kedvezett az állattartásnak, így a lótenyésztésnek is. A gyakori háborúskodások miatt értékük megnőtt a lovaknak, így érdemes volt tartani.
A Vasárnapi Újság 1854 augusztusi számában Kardos István szentmiklósi tanító így emlékszik meg a sziget lótenyésztéséről: „Mennyire ismerték eleink (Árpádék) a föld termékenységét s különösen a legelő-mező táperejét, megteszik abból, hogy oly helyet választottak a fáradt lovak legeltetésére, ahol ma is hazánk legrosszabb vidékéről idekerült marhák és lovak szemlátomást fölüdülnek, és más vidéken szebb ló, szarvasmarha alig terem, mint e szigeten”.
Az tény egyébként, hogy a szentmiklósiakat ökör- és lóimádó népnek is csúfolták, mondták. Szerették mindig a lovat. Az utóbbi évtizedekben a lovakat hizlalják is, és exportra eladják jó pénzért.
Ki gondolná, hogy ma mindössze 120-130 lovat tartanak nyilván ebben a nagy faluban. Igaz, más falukban még ennyi sincs.
Az őseink lovai apró termetűek voltak, míg a mai lovak, főleg a tenyésztett verseny- és sportlovak mindenféle szempontból kiválóak, és minden vevő tetszését megnyerik. Gondoljunk itt a már hagyományossá vált lovasnapok bemutatóira, versenyeire. Lovas nemzet vagyunk, voltunk, és szeretnénk értelmes mértékig az is maradni. Számos világversenyt nyertek lovaink, tehát ez a rang és nem utolsósorban a valuta, amit értük kapunk, kötelez bennünket a lótenyésztés fejlesztésére.