Értéktárba való felvétel dátuma: 2025.
Felterjesztők: Kasterski Léna, Karczagi-Farkas Noémi
0. évf., Kardos István Általános Iskola és Gimnázium
Vöő Imre Szigetszentmiklós krónikásaként vonult be a település kollektív emlékezetébe. Pályafutása során autógyári munkája mellett valódi szenvedéllyel gyűjtötte, kutatta és jegyezte választott otthona, Szigetszentmiklós múltját és jelenét, melynek köszönhetően tovább él a faluból várossá lett település múltja.
Hercegszántón született parasztszülők harmadik gyermekeként 1934-ben. Szerette otthonát, mindig meleg szavakkal emlékezett vissza gyermekkorára. Itt járt elemi iskolába, itt focizott szomszédjával, a kis Albert Flóriánnal, és itt szeretett bele örökre a régészetbe, a történelembe. Apja 14 éves korában régi pénzekből álló kis gyűjteményt adott neki – ekkor határozta el, hogy régész lesz, és múzeumot létesít szülőfalujában. Terveit azonban ekkor és itt nem valósíthatta meg, mert közbeszólt a történelem.
Apja módos textilkereskedő volt, családját ezért kuláknak minősítették, így a fiatal Vöő Imre nem tanulhatott tovább. 1950 júniusában szüleivel és három testvérével együtt kitelepítették. 39 hónapot töltött a Tiszabőhöz közeli Kormópusztán létesített internálótáborban. A tábori megpróbáltatásokról a szigorú tiltás ellenére végig naplót vezetett – kis füzeteinek nagy része csodával határos módon megmaradt. A táborban magyarok, sokácok, németek vegyesen voltak, így itt végezte első néprajzi megfigyeléseit is.
1953-ban, a táborból való szabadulása után sorkatonai szolgálatra hívták be, melyet Budapesten töltött le – ez idő alatt ismerkedett meg a főváros múzeumaival, könyvtáraival, és rengeteg tudást szívott magába. Leszerelése után egy itt élő katonatársa hozta Szigetszentmiklósra egy rövid látogatásra, ekkor ismerkedett meg Szabó Jolánnal, akit feleségül vett.
Fészekrakás után tanuláshoz fogott. Mivel a régész-szakmát nem tanulhatta ki, előbb köszörűs szakmunkás lett, majd elvégezte a gépipari technikumot és technológus lett a Csepel Autógyárban, ahol aztán 28 évig dolgozott. Szabad idejében néprajzot, régészetet tanult, kutatási témát keresett. Imre bácsi érdeklődése a múlt, a történelem után nem volt öncélú: „aki nem ismeri múltját, nincs jövője” – mondta. A múlt után érdeklődő miklósi barátainak kis csoportjával megállapodtak, hogy gyűjteni fogják a régi holmikat, és megőrzik őket az utókor számára – egyik első cselekedetük volt, hogy Háros falu területén próbaásatást végeztek a Nemzeti Múzeum jelenlétében. 1961-ben csatlakozott az alig egy évvel korábban, Csiba Jolán tanárnő által alapított Honismereti Szakkörhöz. Célul tűzték ki, hogy a falu fennállásának 700. évfordulójára, 1964-re állandó kiállítást létesítenek Szigetszentmiklós múltjáról. A terv sikerült, a szakkör lelkes munkájának eredményeképp 1964-ben megnyílt a kiállítás, mely egy évvel később a Kéktón saját épületbe költözhetett.
A Honismereti Szakkör és a múzeum elindításával kezdődött meg az a munka, amely Vöő Imre bácsi életét meghatározta. Gyűjtő munkája során felhalmozott hatalmas tudása megkerülhetetlenné tette őt, ha a falu múltjáról volt szó – diákok, egyetemi hallgatók újságírók először hozzá fordultak, ha a miklósiak történetéről érdeklődtek.
Kitartó munkája meghozta gyümölcsét. Folyamatos gyűjtő munkája nem csupán Szigetszentmiklós számára hozott dicsőséget, a régész szakma is nagyon sokat köszönhet neki. Azzal, hogy az ekét tartó gazdákat figyelte – illetve nyomukban a barázdát, számos régészeti lelőhelyre derült fény, melyek eredményeiből időnként nagy múzeumok kiállításain is felbukkan egy-egy darab. Ilyen lelőhely került elő például a Felsőtagban 1962-ben, ahol a régészek 150 darab bronzkori urnasírt tártak fel, vagy az Alsóbuckában, ahol 1969-ben egy bronzkori temetőt tártak fel – de az ő figyelmének köszönhető az is, hogy feltárták Szőllős falu maradványait 1989-ben.
A honfoglalás előtti korok mellett megszállottan kutatta Szigetszentmiklós múltját. Számos témát feldolgozott, saját szerkesztésű, fényképekkel, másolatokkal gazdagon illusztrált tanulmányokat írt, melyeket gondosan bekötött. Témái közé tartozott a falu református egyházának története, az oktatás története, a török kor eseményei, de feldolgozta a faluban működő egyletek, a katolikus gyülekezet és más egyházak történetét is. Számos néprajzi témájú tanulmányt is készített: például a festett sírkövek és koporsók, a földrajzi nevek, a házépítés és pinceépítés módjait is kutatta. Munkáinak nagy részét a Helytörténeti Gyűjtemény mellett például a Pest Megyei Levéltár őrzi.
Nem csak a múltat, de a jelent is dokumentálta, Kardos Istvánt követve ő maga is a falu krónikásává vált. Munkássága során mintegy 11000 fényképet készített a lélegző, élő faluról – fotózta az építkezéseket csak úgy, mint a bontásokat. Megörökítette az épített környezetet, az emberek életét. Fényképei egyedülálló módon rajzolják meg a falu régi szokásait, mielőtt modern világunk felemésztette volna őket.
Rengeteget írt. Érdeklődéssel figyelte a körülötte zajló dolgokat, és mindent feljegyzett. A jegyzetfüzetek tartalmát folyó szöveggé állította össze, kutatásaiból cikkek, tanulmányok születtek. A köz számára történő írás a Csepel Autógyár belső újságjával, a Fényszóróval kezdődött, melyről ő maga jóval később így emlékezett meg a nevezett lap hasábjain: „Első írásom a Fényszóróban 1962 februárjában jelent meg. Abban az időben még mindig megjelent az újságban: írd, olvasd és terjeszd a Fényszórót! No, gondoltam magamban megírom a falu akkor „nagy” eseményét: megalakult a honismereti szakkör. (…) Írásomat bedobtam a főkapunál levő Fényszóró-ládába – akkor még több helyen voltak ilyen ládák elhelyezve, ahová a bátortalan dolgozók írásaikat bedobhatták. Nagy meglepetésemre hamarosan közölték írásomat.”
Ez volt a kezdet. 1986-ig, amíg a Csepel Autógyárban dolgozott, körülbelül 1300 alkalommal jelent meg régészeti, néprajzi, helytörténeti témájú írása a Fényszóróban. Sok más újságban is publikált, így sokszor láthatták nevét az olvasók a Pest Megyei Hírlaptól egészen a Honismeret című újságig. A Miklósi Újságot nem is igazán lehet elképzelni az ő írásai nélkül – egészen élete végéig publikált a lapban, kivétel nélkül minden hónapban jelent meg írása.
Kutatásait újságcikkek mellett honismereti, néprajzi pályázatokon is publikálta. Pályázati anyagból született „Az egyletek működése Szigetszentmiklóson” című könyve, de pályázatra készült a Kormói krónika is, mely kitelepítésének történetét mondja el, és melyet csak 1990-ben vethetett papírra.
Részt vett Szigetszentmiklós pezsgő kulturális életében: alapító tagja volt a Városi Kórusnak, melynek próbáin és fellépésein nyugdíjasan, betegen is részt vett. Orgonistája volt a Baptista Gyülekezetnek, a templom pincéjében saját szorgalmából egy kis helytörténeti kiállítást is berendezett.
Munkája, kutatásai nem korlátozódtak Szigetszentmiklósra. A Csepel-sziget több településén is szeretettel gondolnak az ő nevére, bábáskodott Szigethalom helytörténeti gyűjteményének létrejötténél, de Tököl, Szigetújfalu, és még Csepel helytörténeti kiállításainak létrehozásában is segített.
Fontos érdeme, hogy kitartóan levelezett Szigetszentmiklós Kossuth-díjas szülöttével, Ádám Jenővel, és az évek alatt gondos munkával kialakított barátságuk eredményeképp döntött úgy az idős mester, hogy zenei hagyatékát szülőfalujának adományozza. Vöő Imre ötlete és munkája volt az is, hogy a tanács megvásárolta Ádám Jenő szülőházát, és 1979-ben még az ő jelenlétében avatták fel emlékházát.
Imre bácsi elhivatottsága, kitartása példamutató lehet mindannyiunk számára. Hivatalosan nem gyakorolhatta azt a hivatást, amit szíve diktált, amatőr helytörténész lett. Az, hogy Szigetszentmiklós Helytörténeti Gyűjteményének gazdagsága kivívta a muzeológus szakma elismerését, neki köszönhető.
Az előterjesztők pályamunkája
Érkezett a 2025-ös Értékeink Nyomában című pályázatra