A szocializmus idején működő nagy nehézipari gyárak egyik különös, a korszakról alkotott képünkre kicsit nehezen illeszthető vonása volt, hogy a nők részére teljes egyenjogúságot biztosítottak. Ez azt jelentette, hogy a gyár munkafolyamatain belül bármilyen munkakört betölthettek nők – vagyis ugyanolyan nehéz fizikai munkát végeztek, mint a férfiak.
“At utolsó, aki kezével illeti a készülő gépkocsit, a csigalassú szerelősor végső állomásfőnöke, Lipovits Imréné, napsütött bőrű, barna fiatalasszony. Felszereli gyors, gyakorlott mozdulatokkal az autó két villanó szemét, a fényszórót és a rendszámtáblát is megvilágító féklámpát. Berakja az elektromos biztosítékokat és a négy villanyégőt, azután beül a kész kocsi vezetőülésére, és kipróbálja művét. Az akkumulátor sercenve adja az áramot s mint két kicsi csillag, felragyognak a reflektorok.”
A Húszezredik című propagandakiadványban megjelent pátoszos szövegből azt is megtudjuk, hogy Lipovits Imréné férje is a gyárban dolgozik, és összeismerkedésük is annak köszönhető, hogy együtt mentek dolgozni minden reggel…