Magyarország szovjet megszállásakor hazánk nem üdvözölhette felszabadítóként a német megszállók elűzőit. Az új megszálló hadsereg 1948-ig hatalomba segítette az általuk összeállított Magyar Dolgozók Pártját, közben mérhetetlen szenvedést okozva a nemzetnek. Mintegy 130 ezer civilt hurcoltak el málenkij robotra, egy „kis munkára” a Szovjetunióba – az elhurcoltak több mint fele belehalt a megpróbáltatásokba. Máig nem ismert pontosan, hogy Szigetszentmiklósról hány embert hurcoltak el. A legteljesebb beszámolót Csenki Bálint írta le 1992-ben, akit 10 társával együtt 1944. november 26-án hurcoltak el a faluból. Fogságának történetét a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége felkérésére írta meg – amikor a rendszerváltás után már szabad volt beszélni róla.
Tisztelt uraim, bajtársaim!
Engem 1944. november 26-án vittek el hazulról. Először Majosra majd Varsányba, onnan Kiskunlacházára, majd Bugyira, Sáriba, s végül Kecskemétre. Kecskeméten volt a gyűjtőtábor, ott raktak be a vagonba 1944 karácsony estéjén kopaszon. 2500 ember volt ott, 50 embert raktak egy vagonba, közülünk 11 volt szigetszentmiklósi. Nagyon sokat szenvedtünk a vagonban, enni csak száraz kenyeret, szaherint és cukrot adtak, vizet nem kaptunk. Kiáltottunk, hogy továris, vizet is adjanak, mivel már nyálunk sem volt, olyan szomjasak voltunk. Sajnos a tenyerünkbe vizeltünk, s azzal enyhítettük a szomjúságunkat.
1945. január 17-én értünk a Krím-félszigetre Feodoszijába a tengerpartra, ott behajtottak egy nagy épületbe, ahol már voltak többezren. Köztük már sok beteg és sovány ember volt. Nagyon megijedtünk, hogy mi is ilyenek leszünk. Így is történt, rövidesen jártányi erőnk sem volt, mivel csak zablevest és zabkását kaptunk enni. Néhány nap múlva kisebesedett a zabpojvától a szánk. Itt betonon feküdtünk. Már egy pár napra elkezdett hullani a nép hiába mondtuk, hogy vigyék ki a halottakat, mivel kezdenek bűzleni, nem vitték ki.
Amikor végre elvitték a halottakat, meg sem kérdezték, hogy kik voltak az elhunyt emberek. Német-e, magyar-e, vagy román, vagy más nemzetiségű. Egy épületbe vitték a halottakat, amikor összegyűlt 15-20 ember, akkor éjjel felkeltettek 2-4 embert, befogtunk négy lovat egy kocsiba, és felraktuk őket, vittük a városon keresztül egy nagy hegyre. Onnan bombagödörbe dobáltuk őket, be sem tudtuk temetni, mivel fagyos volt a föld, meg kősziklás, egy kis szemét hulladékot dobtunk rájuk.
Karanténban voltunk, itt mindenkiről készítettek egy fejlapot, hol született, milyen állampolgár, Ezután vittek dolgozni bennünket. Fegyveres kísérettel vonultunk, mint a rabszolgák, jártányi erőnk alig volt már. Vagont rakodtunk, meg uszályok rakományát pakoltatták ki-be velünk.
1945 február végén elvittek Feodoszijából Kercsre a tengerpartra. Egy nagy épületet kerítettünk be, százhúszan voltunk ott. Tüskés dróttal kerítettünk, azt mondták, hogy ez is láger lesz, ide hozzák az SS-eseket meg a nyilasokat. Itt is sokat szenvedtünk, 30 deka kenyeret kaptunk, és nagyon hideg volt. Amikor lázasak lettünk, akkor is ki kellett menni dolgozni, és itt is elkezdett hullani a nép. 1945 április huszadikára végeztünk a kerítés építésével. Ekkor már százhúsz emberből 60-an maradtunk, a többi meghalt. Innen visszavittek Feodoszijába, itt derékig érő hó esett pont mikor visszaértünk, kiütött a vérhas, az aztán söpörte a népet. Volt olyan ember, aki estétől reggelig megzavarodott, vagy megőszült. Itt már engem is 3-as kategóriába soroltak. Olyan gyenge voltam, itt már adtak reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát meg vacsorát is. Hiába, ekkor nem sok segítség volt már, alig maradtunk itt. 3 szigetszentmiklósi társam is eltűnt. Neveiket leírom. Sz. Becz Ferenc, Bakos Sándor és Tölyhi Gábor, aki három árvát hagyott otthon. Egyik napról a másikra eltűntek, még a mai napig sem jelentkeztek. Szerintem meghaltak, soha többé nem láttam őket.
Itt már a 11 szigetszentmiklósi emberből egyedül maradtam. Nagyon elfogott a honvágy, eszembe jutott az a nóta, hogy csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat az édesanyám. Hiába volt minden, idegen országban, idegen emberek között. Vittek bennünket dolgozni, ha bírtuk, ha nem, menni kellett, fegyveres őrök kísértek. Ahogy felerősödtem, engemet is elvittek 1945. május 25-én Jalta mellé egy kórházba, ott dolgoztunk 1945 karácsonyig. Innen aztán elvittek útépítéshez, 1946 áprilisáig, majd Karkova építéséhez, s Kurcba kőbányában. Itt voltam egészen 1948 április végéig, hazamenetelemig.
Nagyon sokat dolgoztattak bennünket, áztunk, fáztunk, meg éheztünk. Úgy vártuk azt a kis burizs levest meg a kis burizs kását, mintegy megkötött éhes kutya. Mire képes az éhes ember, a szemétdombon a halfejet, almacsutkákat, mindent összeszedtünk, még a cigarettavéget is.
1947 augusztusáig semmit sem tudtam a szüleimről, feleségemről. Ekkor jött egy új láger parancsnok, aki megkérdezte, kaptunk-e már levelet hazulról. Mondtuk, hogy nem, megígérte, hogy mindenki kaphat levelet és írhat haza. Én is írtam egy lapot, melyre kaptam is választ a feleségemtől és édesanyámtól. Írták, hogy ők jól vannak, csak én hiányzom nekik. Ekkor én megint írtam egy lapot, megírtam nekik, hogy „vártok e még haza, vagy pedig gondoljátok, nem jő ő már soha. Nem, haza fogok menni, fogok én még nektek kenyeret keresni, fogunk még mi szép anyuka karon fogva a templomba imádkozni menni.” Erre azonban nem nagyon került sor, mert mindig csak a munka meg a betegség volt még a mai napig is. Betöltöttem a 70. évemet, és nem volt módunk elmenni, üdülni vagy kirándulni.
Most azokhoz az emberekhez fordulok, akik reánk gondoltak, hogy akik olyan sokat szenvedtekm az életüket áldozták vagy kínozták őket, hogy kapjanak egy kis kárpótlást. Mindnyájuk nevében megköszönöm előre is, és kérem az egész világ országait, és a vezetőit, hogy ilyen többé ne forduljon elő, ilyen sok ártatlan embert ne kínozzanak és ne zavarjanak halálba.
E levelet a Hadifoglyok Szövetsége kérésére írtam nagy fájdalommal és könnyes szemmel. Nehéz visszagondolni azokra az időkre, amikor ártatlan embereket kínoztak, szenvedtettek bennünket, sok ezer bajtársammal együtt éltük át e borzalmakat. Levelemben leírtak mind igaz történetek sajnos megtörténtek velünk. Több ezrekkel.
Ezzel zárom levelemet tisztelettel.
Elvittek 1944. november 26-án málenkij robotra és hazatértem 1948. május 24-én 47 kilóval és 20 forinttal Debrecenből. Ez összesen 42 hónap.
Idős Csenki Bálint
Szigetszentmiklós, 1992.