Szigetszentmiklós történetét az időben visszamenve az egyre hiányosabb írott források miatt egyre nehezebb rekonstruálni – például az Anonymus által említett Sepel lovászmester, szigetünk névadójának személyének léte is bizonytalan. A régi századok Szigetszentmiklósának történetéből az első hitelesnek tekinthető beszámolót Bél Mátyás tollából ismerjük, aki a 18. század első felében kezdett hozzá Magyarország megyéinek teljes leírásához – sajnos nem ért a végére, de Pilis vármegye szerepel a leírásban. Lássuk, hogyan dolgozta fel Imre bácsi az útleírást az 1980-as években a Fényszóróban megjelent cikkében!
A település múltjából…
Szigetszentmiklós múzeumi anyagának leltározása közben kezembe akadt egy régi kiadvány a Csepel-sziget falvairól. A kiadvány írója Bél Mátyás tudós tanár, történelemíró munkája 1736-ban nyomtatásban is megjelent. Két évtizedes munkával megírta tíz vármegye monográfiáját, köztük Pest megye és a Csepel-sziget falvairól. Az ötkötetes munkához Mikoviny Sámuel készített térképeket. A Csepel-szigetről is készült igen jó, ma is használható térkép. Szentmiklós határában jelöli még az elpusztult Háros és Szöllős falvakat, Szigetújfalu mellett a középkori Szentmihály, Makád mellett meg Gyála nevezetű falukat jelöl a térkép.
A mai Árpádliget 1736-ban két különálló szigetként van ábrázolva. A korábbi sok évszázados összeírások csak az adózók neveit, az adók fajtáit és annak összegeit közölték, de az adózókról egyebet nem írtak le semmit. Ennek a Bél Mátyás-féle leírásnak azért is nagy az értéke, mert a falu állapotát, határát, gazdálkodását is feljegyzi.
Szentmiklós faluról így ír a szerző: „Csepeltől keletre, a Duna másik partján fekszik. Valamivel jobb helyzetben van, mint Csepel, de a török hódoltság idején sorsuk egyforma volt. Lakóit a legnagyobb csapás Buda 1686-dik évi ostromakor érte, amikor a törökök, majd az őket üldöző németek és magyarok támadásai elől a kis szigetekre menekültek.
A falunak egyetlen utcája van, ez nyugat-keleti irányban a folyó felé húzódik. (A mai Rákóczi utca.) A Duna sok kárt okoz, mert valahányszor megárad, nemcsak az utcát lepi el a víz a templomig, de a szántóföldeket is tönkreteszi. Termőföldje oly kevés, hogy a falu harmadrészét alig tudná ellátni, ha a szomszédos puszták nem tartoznának hozzá. Élszakon Szöllős, egész nyugatra Háros puszta egyharmada a községé. Ezeknek is homokos a talaja, de termőfölddel vegyesen, s így a közönséges gabona megterem rajta, ha trágyázzák és hatfogatú ekével háromszor felszántják. Erdő helyett itt is csak bozót van, a legelők sem valami kiválóak. A homokbuckák boróka bokrai és tölgyfái között vadak tanyáznak. A községtől északra és nyugatra fekvő területen pirosfürtű szőlőt is termelnek, de csak házi használatra…” – eddig szól a leírás, szó szerint Bél Mátyás leírásában.
Kétszázötven évvel ezelőtt ilyen volt a falu és a határ művelése. Helytörténet szempontjából igen értékes ez az első leírás 1736-ból, ennek alapján elképzelhető, mekkora legelők, vizek, rétek voltak a határban. Csak az árvízmentes dombokat művelte az akkor nyolcvan család, és alig tudott megélni – ma 20-22 ezer embernek megterem az évi kenyérgabonája határunkban. Az árvizek helyett mi öntözzük földjeinket, ahol kiváló primőráruk teremnek, és jó bort is tudunk termelni homokos kertjeinkben.
Vöő Imre