1986-ban a Fényszóró egyik számában a vadászat volt a téma. Az alábbi cikkben részletesen olvashatnak arról, hogy a „rapsicok” hogyan itatták le a libákat, és hogy a csendőr milyen büntetést mért ki rájuk érte.
Gondolatok a vadászatról…
A Csepel-sziget is bővelkedett vadállományban, ősidők óta. Már az ember megjelenése előtt, itt a szigeten, 30-40 ezer éve nagytestű állatok éltek: ősbölény, gyapjasorrszarvú, ősló és mamut. Ezen állatok csontjait megőrizték a miklósi és a csepeli sóderbányák. A begyűjtött leletekből jó néhány látható a Városi Múzeumban is.
Az ember mintegy 6 ezer éve lakhatja a szigetet. A telepeiken előkerült primitív eszközök arról vallanak, hogy már ők is vadásztak itt. A kőbalták, nyílhegyek, bronzlándzsa, a szarvasagancsok a vadászat bizonyítékai, amelyet a gyűjtögetés és halászat mellett végeztek. Az évezredek során itt élt népek tűzhelymaradványai körül megtalálhatók az őz, vaddisznó, szarvas és más állatok csontjai.
A honfoglalás korában is jelentősen gazdag volt vizekben, vadakban a sziget, ezért tetszett meg Árpád fejedelemnek is, ezért lett fejedelmi sziget, amely később Sepel lovászmesterről nyerte nevét.
A feljegyzésekből tudjuk, hogy a XII. század végén még tevét is legeltettek a szigeten. A keresztes hadjáratra utazó Barbarossa Frigyes Magyarországon, a Csepel-szigeten 4 napot töltött, és a királytól 4 itt legelésző tevét kapott ajándékba. Járásunk területén még bivalytenyésztés is folyt a feljegyzés szerint, Áporka mellett Bial faluban, 1836 körül.
Mátyás királyunk idejéből származó fejlegyzés szerint a sziget „vadaskertjében a XV. században szarvas, nyúl, dámvad bőven találtatott. Saját szememmel láttam, hogy három nyíllövésnyi területen a lódobogás 15-16 nyulat riasztott fel”. – olvasni a feljegyzésben. A fenti vadbőséget szintén megerősíti Oláh Miklós püspök munkájában, ő már így mondja el – „bőven van itt fácán, fogoly, rigó, fajd, azután szarvas, dámvad, vadkan, nyúl.” – tehát ilyen gazdag vadállomány volt a törökök 1541-es bejövetelekor a szigeten.
Később a török kiűzése után a sziget a „kegyes uraságé” lett évszázadokra a vadászati jogával együtt. A szegény jobbágy nem vadászhatott, mert akit rajtakaptak, azt megbüntették, deresre húzták, és ötvenet számoltak rá. Pedig a feljegyzések azt is megörökítették, hogy szerettek a szentmiklósiak vadászni puskával, vagy anélkül, sima bottal. Amikor 1847-ben és 1859-ben a vadőr elkapta őket, hajdani jobbágy ősünk gondolkodás nélkül ledurrantotta a vadőrt. Hiába keresték, nem találták meg a tettest, írja Kardos István tanító naplójában.
Az elmúlt szakköri foglalkozáson a régi vadászatokról beszéltünk és főleg az orvvadászok módszereiről. Téli időben a legalkalmasabb idő volt a vadászásra a trágyahordás a határba. Ilyenkor a házilag készített puskákat a szekér vagy a szánkóderékba lehetett süllyeszteni. Az átlag szegényember bottal, hurokkal ejtette el a megkívánt vadat, hiszen kevesen jártak télidőben a határban, a szőlőkben. A vadlibát pl. úgy fogták a „rapsicok”, hogy meglesték, melyik szalma- vagy kukoricaszár-kúpoknál tanyáznak. Oda pálinkában áztatott búzát szórtak ki. A livák megették és elkábultak tőle, csak szedni kellett őket.
Ha aztán elkapta a vadőr vagy a csendőr a „rapsicot”, szigorú büntetést kapott, pl. 1 őzért 12 nap elzárást és 25 pengőt sóztak a nyakába.
Sajnos ma már hírmondónak is alig látni 1-2 vadat a határban, az óriási zaj és forgalom, vegyszeres gyomirtás kipusztította őket.
Vöő Imre