A hagyományos paraszti udvar fontos kelléke volt a fészer. Ma már alig látni hagyományos technikával, nádból, szalmából épült könnyű szerkezetű építményeket, de Vöő Imre bácsi az 1960-as években még a fészerépítés élő hagyományát tudta leírni Szigetszentmiklóson. Az íráshoz tartozó fénykép sajnos hiányzik, az itt közölt fénykép egy hasonló udvart mutat, Méh Imre gazda szalmás fészerét a Tököli u. 37-ben. Sajnos nem tudni, hogy a fénykép mikor készült.
A fészernek igen nagy jelentősége van minden gazdálkodó udvarában. A fészer felhasználása sokoldalú. A jó falusi gazda egész szerszámkészletét a fészerbe vagy a fészerhez támasztva helyezi el. A fényképen látható Halász Imre udvara, ill. „hátsóudvara” a piactéren. A fészer oldala nád, teteje szalma. Pelyvásfészer egyik fele, a másik kocsiszín, benne vesszőseprő, fahenger és gumikerekű kocsi. A fészer előtt járgány, amely egy csuklós áttételű rúddal hajtja meg a szecskavágót, ha kint a ló, körbehajtja a járgányt. Ily módon könnyítették az etetéshez készítendő szecskát vágva tengeri szárából.
A fészer készítése: a legáltalánosabb mód az ágasfából készült „szalmatetős” fészer. Az oldala nádból, szárból készül, néhol sártapasztással. Magának a fészernek többféle kiképzése ismeretes. A fészer tartóoszlopa az ágasfa, akácból van, rajta keresztül tartófák, ezen szintén keresztben vannak fák, és ezek hosszú faágakkal beterítve, hogy a szalma le ne hulljon. Így készül a mennyezet, ezen van a szalmatető. Szokás még a szalmatető végét „gombásra”, vagy „búbosra” kiképezni, amilyen pl. Szabó János búbos fészere a Kinizsi utcában 1966-ból. A fészertetőt drót vagy szalma kötéllel lekötik, hogy a szél a „tetőt” meg ne kezdje. A dróton féltégla lóg súlyként, vagy egy hányódó vaskerék, vagy egyéb nehéz tárgy. Évenként szokták a szalmatetőt „fejelni”, ill. pótolni. Még ma is készül új fészer, szeretik a földművesek, mert olcsó és a célnak megfelel.
